Damon Salvatore *Ready*

Az ágyam szélén ülök, gondolataimba merülve bámulok ki az ablakon. A nap lassan megy le, színes foltokat fest az égboltra, bevilágítja a szobám is, hunyorgok a vöröses fényre. Gyűrűmmel babrálok, hosszasan bámulom, forgatom, és arra a napra gondolok, amikor rájöttem, enélkül a gyűrű nélkül halott ember vagyok, legalábbis, ha szembekerülök a nappal. Borzasztó volt belegondolni, hogy Katherine nincs többé, de én örökké élek. Azóta azonban azóta sok minden változott. Nem szeretem többé a nőt, akit annyi éven át bálványoztam, s bár azt mondhatnám, hogy semmi közöm hozzá... De bármikor felbukkanhat, nem igaz? Felbukkan, összezavarja a gondolataim, ráébreszt arra, mekkora hibát követtem el, hogy beleszerettem, de az az én választásom volt. Sem ő, sem Stefan, sem más nem kényszerített, hogy így érezzek, én mégis képes lettem volna megtenni érte bármit, még ha az életem árán is múlt volna. Hibát követtem el, de az ember a saját kárán tanul, így hát én sem lógok ki a sorból. Megannyi hibát elkövettem már, és a legtöbb ember szemében mindig is én leszek a rossz fiú, a züllöttebb testvér. Mondhatnám, hogy bánom, hogy így van, hogy visszavonnám minden egyes rossz tettem, csak én legyek a jobb ember a Salvatore testvérek közül, de nem fogok hazudni. Stefan pontosan beleillik ebbe a kategóriába, ha követett is már el rosszat, a lelkiismeret furdalás savas utóhatása mindig marni fogja a szívét, és nem menekülhet a múlt elől. Nem kell emlékeztetnem a hibáira, amiket elkövetett, nem kell megkeserítenem az életét. Mindenkinek vannak démonjai,. Az én esetemben ez a démon én magam vagyok, mondjuk úgy, hogy énem sötétebbik fele. Én nem vagyok jó, bennem nincs meg ez a jóság, bárki mond bármit is. De Stefan... maradjunk annyiban, hogy mindig is ő lesz a jó fiú.

Valami olcsó whisky-t töltök magamnak, amit a közeli mütyür méretű boltban vettem, és átkozom magam, hogy engedtem Elenának, egy ócska motelbe jöjjünk. Nem azzal van bajom, hogy kényelmetlenek az ágyak, kiállnak a rugóik, és lehetetlen megmaradni rajtuk, nem is az, hogy furcsa színe van a tapétának, és meg vagyok róla győződve, odakint egy egér ült a korláton. Ez mind részlet kérdése. De hogy normális piát sem lehet kapni... Felháborító!
Szemem sarkából észreveszem, hogy Elena engem bámul, de mire odakapom a fejem, szemeit lehunyja, és tetteti, hogy alszik. Nem akarom lebuktatni, csak halványan mosolygok, újabb kortyot küldök le a nyelőcsövemen át, az alkohol kellemes, bizsergető melegséggel tölt el, lassan hatni kezd, ellazulok tőle, de a fejemben még nem érzem. Ahhoz sokkal többet kéne innom, de vigyáznom kell Elenára, és az öccsére, nem tompíthatom el az agyam, még ha úgy könnyebb is lenne minden.
Megint engem bámul. Vajon miért? Miért döntött végül úgy, hogy eljön velem, mikor már olyan sokszor csalódott benne?
Kétségek közt, bizonytalanul lépek az ágy mellé, és dőlök rá, mintha természetes lenne, hogy a lány mellettem fekszik. Nyugodt vagyok, és csak remélni tudom, hogy rendelkezek valamiféle pozitív energiával, amit tudok árasztani Elena felé, és ő sem aggódik. Az kellene még, hogy felzaklatva vigyem haza Stefanhoz...
- Erről sosem meséltél. Hogy mit tettél Rose-ért. - szólal meg végül, felhagyva azzal, hogy úgy tegyen, mintha aludna.
- Nem miattad tettem - vetem oda.
- Miért nem hagyod, hogy az emberek meglássák benned a jót? - kérdezi elmosolyodva.
- Mert ha az emberek jót látnak, el is várják azt. És én nem akarok mások elvárásai szerint élni. - mondom ki könnyedén, ami a gondoltaimban motoszkál.
Ekkor az oldalára fordul, hatalmas sóhaj tör fel mellkasából, és keze után nyúlok. Nem is tudom, miért teszem. Talán csak meg akarom érinteni, talán le akarom nyugtatni. A lényeg, hogy nem jön össze, ha a második opcióról van szó. Idegesen, vagy talán rémülten kapkodja a levegőt, felugrik az ágyról, és kirohan a motelszobából.

Mély levegőt veszek, élesen fújom ki, és térek vissza a jelenbe. Mennyivel könnyebb volt minden, mikor Elena még ember volt. Mikor még nem választott köztem, és az öcsém között. De a döntése, miszerint Stefant látná utoljára, tőle búcsúzna el, és nem tőlem, mielőtt mindannyian meghalunk... Nos, nem is tudom, mit várok. Ha önző énemet engedném felülkerekedni, azt mondanám, szeretném, ha mellettem tenné le a voksát, és nem Stefan karjaiba rohanna ismételten, de még nem tudom, melyik énem fog győzni. Damon Salvatore vajon megint rossz útra tér, vagy ezzútal megtalálja az aranyközéputat? Istenem, ez úgy hangzott, mint valami sorozat záró sorai... Egek, csak hagy abba a gondolkodást, kérlek! - parancsolok rá magamra hangosan, felugrom az ágyról, és az ablakon át távozom.